Giants' Causeway

Van, amikor minden felgyorsul az ember életében. Mióta Noni a WH-ba jár, szeptember óta, nagyon felpörögtünk. Túl sok minden történik, mindennap van valami izgalom, program, nincs idő megállni és gondolkozni, hogy biztos így kéne-e mindezt csinálni.

Az elmúlt két hónapban, ha lehet, még feljebb kapcsoltam a sebességet.. Új, cutting-edge-of-technology, de sajnos hétfőtől péntekig dolgozós podcast projectbe fogtam május-júniusban. Elég jól megy, a jelek szerint kaptam érte piros pontot is. Vagy inkább brownie point-okat, az itteni szóhasználat szerint. Nekem tökmindegy a színe, én bónuszt kértem érte az esedékes évi rendes augusztusi osztogatásnál.... gondolom, mindenki más is : nálunk minden évben ilyentájt mindenki leül a főnökével egy hosszabb, annual appraisal-nek keresztelt mély beszélgetésre, ahol nincs tabutéma.

De a podcast azzal járt, hogy szokásosnál kevesebbet voltam otthon. Noni 12. születésnapja pedig vészesen közelgett, és egyre pontosabban éreztem, hogy nem lehet egy-két könyvvel megúszni. Utolsó éjszaka felmentem, az Internetre, gondosan tanulmányoztam, hol süt a nap másnap (kizárólag Észak-Európa), hova lehet eljutni 10, max 20 fontos repülőjeggyel .. aztán reggel 5 előtt tíz perccel ébresztettem Nonit, hogy gyorsan öltözzön, mindjárt jön a taxi. Farmer, cipő fel.. hova megyünk? Csak Gatwick-en derül ki, hogy a belfasti gépre csekkolunk. Repülés közben utikönyvet tanulmányozva megbeszéltük, hogy nem a városba megyünk, hanem fel, északra, a tengerpartra.

A Giants' Causeway óriási, hexagonális bazaltoszlopok furcsa gyülekezete vadregényes, meredek sziklás tengerparton. Könnyú megmászni őket... lejönni nehezebb, legtöbben fenéken csúszva teszik. Mi jó darabig fennt maradunk a tetején, eszünkbe sem jut lemászni. A levegőt harapni lehet. A tengeren átellenben a skót Hebridák. A parti sziklákat benőtte a smaragdzüld fű, meg a sok-sok pici sárga és lila virág. A tenger gyönyörű tengerkék, nem olyan fáradt szürkésbarna, mint az egyébként szintén nagyon szép london-közeli White Sistersnél. Ülünk, megbeszéljük a világ dolgait. Mindketten imájuk az ilyen napokat - Noni és Mami napok, milyen kevés van belőlük ... De kincset érnek. Aztán lent a rockpool-okban folytatjuk, ismerkedünk a helyi herkentyúkkel, majd be a tengerbe. Az ír sziget egyik legészakibb pontján melegebb van, mint bárhol máshol esőáztatta Európában. Igazi, beszélgetős, összebújós, Noni-mami nap .. De délután már egyre többet emlegetjük Zsebi aranyköpéseit, találgatjuk, mit rosszalkodik. "It wasn't me, Mateo did it .. ", mondaná mindenre, ha itt lenne.

De most nincs, és ma nem baj, hogy nincs velünk. De majd elhozzuk a fiúkat is ide, hamarosan, ha legközelebb süt a nap, és 20 fontért adják a jegyet

Éjfélkor jóleső mosollyal, tengersósan zuhanunk az ágyba Londonban. Megfogadjuk, hogy ezentúl minden hónapban, ha törik, ha szakad, lesz egy Mami-Noni nap. A legközelebbi.. ha minden igaz július 20... ok, több mint egy hónap, jóval, több, de ... Proclaimers concert lesz, fent Invernessben. I would walk 500 miles ...Yipee!