Keresztanyám

Nene. Nenüs. Annus. Kereszt. Szép, hosszú életet élt -- sok néven ismertük.



Gyerekkoromban vele töltöttem a nyári szünet nagy részét. Reggel mentünk a piacra --megkóstoltuk a meggyet es a barackot, mielőtt megvettük. Meglékeltettük a dinnyét, és persze mindennap komoly képpel megbeszéltük, belepisilt-e már Lőrinc.

Megszemléltük a gombaárusokat is, ahol mindig hamiskás mosollyal megemlítette: tudod, gomba után jó erős feketekávét kell inni, akkor nem lesz az embernek semmi baja. Ezt mindta mindig nagyapa is, tette hozzá.


Felhőtlenül vidám napok voltak ezek. Kacagtunk Lőrincen meg a dinnyén, viccelődtünk az árusokkal. Aztán hazamentünk, és játszottunk -- dominóztunk, malmoztunk, sakkoztunk, kipakoltuk a szekrényt, régi, szines rongyokba öltöztünk.


Szerettem nála lenni. Nem emlékszem szidásra, kiabálásra, feszültségre. Mindig jól éreztem magam vele -- teljes biztonságban, nyugalomban. Ahogy egy gyereknek kell.


Később, felnőttkoromban is mindig ugyanezt az érzést kaptam tőle. Jó volt vele -- élete végéig derűs, pozitív maradt. Nem panaszkodott öregségre, betegségre. Néha jól elkáromkodta magát, ha lassú volt, vagy valamit már nem tudott megcsinálni.

Amikor együtt voltunk, velem foglalkozott. Eszébe sem jutott kötözködni -- nem akarta, hogy máshogy, máshol éljek, másként csináljam a dolgaimat. Elfogadott olyannak, amilyen vagyok, és végtelen szeretettel vett körül, és ugyanezzel a feltétlen, spontán érzéssel vette körül Csabit, Nonit és Danit abban a pillanatban, ahogy felbukkantak az életemben.

Remélem, úgy halt meg, hogy tudta, mennyire szeretem.