Budapest, nyár, meleg van, és most először tíz év után, minden piszkosul drága. Már tavaly is pampogtunk, hogy "csak" 360 forint egy font ... most meg 288, ami nagyon durva. Olyan tempóban költöttük a pénzt, hogy egy hét után pénzügyi válságtanácskozást kellett tartanunk. Töröltük a tervezett erdélyi utat. Ha a gyerekek valami húzós dolgot kezdtek követelni, következett a zord szülői elutasítás "Credit crunch van." Zsebi néhány nap múlva büszkén közölte is a nagyanyjával: "I love credit crunch for my tea" ..Hát tényleg úgy hangzik, mint valami jó ropogós keksz.
Zsebi egyébként a környezettel nem törődve kiváló angolsággal nyomta a szöveget Pesten... de mióta visszajöttünk Lonndonba, átkapcsolt magyarra. Olyannyira, hogy a minap ráförmedt Gordon Brownra a TV-ben, hogy micsoda dolog, hogy ez nem magyarul beszél ... de lassan talán kezd visszajönni három és fél hét után az angolja is, merthogy ma este amikor a Channel 4 híradón megjelent a nyugati világ első embere, "That's a nasty, evil man, and he's not gonna get a sticker today" felkiáltással fogadta.
De visszakanyarodva Budapestre, jó volt a lecsó, a Princess pékség juhsajtos falatkája, a villamosok (Zsebi hamarosan 4 kategóriára osztotta őket -- MLÍÍÍÍ, BEEP, BEEP-BEEP és "the funny one" -- ez utóbbi a négyes-hatos). Amíg szégyenszemre el nem kaptak az elllenőrök (lásd credit crunch), tulajdonképpen én is élveztem a tram napokat.
Továbbra is nagy családi kedvenc a Rudas és a Gellért --- utóbbiban idén még management meetingre sem kellett betörnöm hirtelen felindulásból, mint tavaly télen, amikor Vicky barátnőmmel együtt "Mit akartok itt, libuskáim? felkiáltással kergetett ki a néni minket a letörlőből. Lepedőt akartunk persze -- ami ugye egy darab jár a kedves vendágnek, kivéve, ha mindenható lepedőosztogató néninek éppen rossz napja van. Akkor ordít és kerget. Hogy a kedves vendég csöpög? Hadd csöpögjön, le van szarva ...Ez a customer service mentalitás az ország első számú termálfürdőjében nem ment le a torkomon, és kifelé menet elballagtam a fönökséghez .. szegény főnökség restellte a dolgot és magyarázkodott, hogy ugye a morál azért van itt, mert a néni fizetése alacsony .... No comment.
De vissza idén nyárra, hörpöltük az ingyen koktélt, döntöttük a hullámrekordot, és ha nagy nehezen hozzáfértünk, dögönyöztettük a hátunkat a melegmedencébe zúduló vízeséssel ... sajnos a meleg masszírozó részeit többnyire egész napra lefoglalja az SZTK alapon élvezkedő csapat, persze gyógyuljanak szegénykéim, de azért talán nem kellene ennyi epés megjegyzést tenni a gittegyleten kívüli normál fürdőzőkről, abban a téves hitben, hogy azok nem beszélnek magyarul. Ja és ha félórát kell sorbaállni a kasszánál, mert leállt a beléptető rendszer -- ok, van ilyen -- akkor az értetlenkedő és egyre dühösebben morgolódó és kérdezősködő tömegnek talán el lehetne árulni, mi a baj.
Visszafelé Zsebi velünk vonatozott .. Bécsig egész jól ment, "nagyon jó volt a nyitogás" ie a fülkeajtó ki-be, végig ... Bécstől Innsbruckig szakaszban szerencsére volt egy jó alvás. Azután következett 2008 legszebb, legnyugisabb, legelvarázsoltabb három napja Neustiftban ... miért is nem költöztünk oda?
Sajnos az utolsó este eleredt az eső, és Nonin és rajtam kitört a "vége a nyárnak" depresszió. Münchentől Párizsig Zsebi az ölemben ült, ami TGV-in is sok (emlegette is a zürichi babajárót, ugye, ha repült volna ... azután egyre többet a Hogarth Presentet... ahova kereken négy héttel az indulás után beestünk .. minusz egy Oyster card. Ez a negyedik, amit elhagytam ... El is határoztam, hogy összeszedem magam: a szeptemberi káosz túléléséhez ennél jóval nagyobb fokú szervezettség szükségeltetik.
Friday, September 26, 2008
Tuesday, September 9, 2008
Nyári vonatozás 1
Augusztus 5-n reggel 4-re jött értünk a taxi. Másfél óra alvás után. Gondoltam, majd a Eurostaron szunyókálok. Nope. Helyette egy hároméves fiatalember ordító GameBoy-át hallgattuk egészen Párizsig. Büszkén vitte mindenkihez a kocsiban, aki résnyire is kinyitotta a szemét, vigyorgott, mutogatta az menüt .. "arent you lucky," mondtam neki, politikailag korrekten, miközben legszivesebben a lábánál fogva lógattam volna ki az ablakon.
Reggel 8.30, Párizs, tettünk egy kört a Batobus-on, ettünk egy jót, ültünk egy kicsit a Szajna-parton, ahol már sárga falevelek hullottak az utikönyvembe .. majd délután 4-kor felültünk a Münchenbe induló TGV-re.
Én még nem éreztem ilyet. Alig hagytuk el Párizst, mintha rakétákat gyújtottak volna az ülések alatt, 320 kilométerrel száguldottunk, hagytuk állva az autókat a néha mellettünk húzódó autópályán. A táj a messze távolban félelmetes tempóban változott ... sajnos Strasszburg után lelassultunk.
Ismét nagycsaládos társaság került mellénk, a legifjabb, nagy barna szemű fiatalember szórakoztatásában Nonival jelentős részt vállaltunk. Fel-alá rohangált, ahogy tisztességes kétévesnek illik, pont ugyanazt csinálta, amit Zsebi két éve axminsteri vonatozásunk alkalmával, hosszában oda-vissza non-stop végig az egészen, minden borzalmas WC-t alaposan feltérképezve .. akkor döntöttem el, hogy vonatra egy darabig vele inkább nem... ezért is utazott inkább a mi Zsebink repülővel Pestre apjával, míg a lányszakasz vonatozott.
Vonatozni jó .. az ember barátkozik, belekukkant mások életébe, annyi csodabogárral találkozik .. és persze néhány futóbolonddal is.
Átellenben tőlünk Párisztól Münchenig végigbeszélgette az utat egy Európában utazgató brazil egyetemista fiú és egy fiatal francia építész-lány. Angolul. A lány elég jól beszélt, a srác sokkal rosszabbul, de teljesen érthetően. Beszélgettek mindenről: hova menjen az ember Páriszban, kik nem szeretik a TGV-t Franciaországban, a hőlégballonos brazil pap -- halkan, néha egész érdekesen, de soha nem zavaróan .. én még egy kicsit szunyókáltam is velük a háttérben. Egyszercsak Augsburgban felállt az egész úton előttük ülő német nő, aki leszállás előtt közölte velők: tönkretették az egész útját a folyamatos dumálással, merthogy olyan pocsékul beszéltek angolul mind a ketten, fáj a füle tőlük, nem szégyenlik magukat, blah-blah-blah ... de kérem, ez vonat, vetette közbe a lány. "De akkor is, micsoda borzalmas tortúra volt, nem voltak maguk tekintettel senkire," folytatta a sértett német. Elképedve néztünk egymásra, majd Münchenig bizonygattuk nekik, Nonival, hogy nincs semmi baj velük.
Kellemes Münchenben töltött 24 óra óra -- csúcspontja Noni szerint a toronyugrás az olimpiai uszodában, szerintem meg a sörkertben eltöltött ebéd ezer éve nem látott András barátommal, könnyesre kacagva magunkat a Barclays dél-afrikai botcsinálta ügyfélszolgálatán, az olasz orvosok antihisztamin kúráján és a salzburgi karácsonyi kávén, megint vonatra ültünk, azaz feküdtünk: hatágyas couchette-be egyenesen Budapestre.
Bizarr élmény volt 4 vadidegen emberrel összezsúfolva aludni, főleg ilyen kis térben. Csomagoknak annyira nem volt hely, hogy az utitársak a legtöbbet a földre halmozták ... hajnalban, amikor Noni felrázott, mert jött a pisi, a harmadik emeletről leérve a lérta végéről csinos bőrönd és szatyor halomra estünk, felébresztve a 80 éves román nénit, aki franciául förmedt rám: "Madam, kapcsolja már feljebb a fűtést, mert megfagyok.Ott kell csavarni a piros gombot." Én: Ööööö, az a kabátakasztó.... "Csak csavarja, madam, ne törődjön vele." A néni ezután Pestig magában beszélt ...
Reggel 8.30, Párizs, tettünk egy kört a Batobus-on, ettünk egy jót, ültünk egy kicsit a Szajna-parton, ahol már sárga falevelek hullottak az utikönyvembe .. majd délután 4-kor felültünk a Münchenbe induló TGV-re.
Én még nem éreztem ilyet. Alig hagytuk el Párizst, mintha rakétákat gyújtottak volna az ülések alatt, 320 kilométerrel száguldottunk, hagytuk állva az autókat a néha mellettünk húzódó autópályán. A táj a messze távolban félelmetes tempóban változott ... sajnos Strasszburg után lelassultunk.
Ismét nagycsaládos társaság került mellénk, a legifjabb, nagy barna szemű fiatalember szórakoztatásában Nonival jelentős részt vállaltunk. Fel-alá rohangált, ahogy tisztességes kétévesnek illik, pont ugyanazt csinálta, amit Zsebi két éve axminsteri vonatozásunk alkalmával, hosszában oda-vissza non-stop végig az egészen, minden borzalmas WC-t alaposan feltérképezve .. akkor döntöttem el, hogy vonatra egy darabig vele inkább nem... ezért is utazott inkább a mi Zsebink repülővel Pestre apjával, míg a lányszakasz vonatozott.
Vonatozni jó .. az ember barátkozik, belekukkant mások életébe, annyi csodabogárral találkozik .. és persze néhány futóbolonddal is.
Átellenben tőlünk Párisztól Münchenig végigbeszélgette az utat egy Európában utazgató brazil egyetemista fiú és egy fiatal francia építész-lány. Angolul. A lány elég jól beszélt, a srác sokkal rosszabbul, de teljesen érthetően. Beszélgettek mindenről: hova menjen az ember Páriszban, kik nem szeretik a TGV-t Franciaországban, a hőlégballonos brazil pap -- halkan, néha egész érdekesen, de soha nem zavaróan .. én még egy kicsit szunyókáltam is velük a háttérben. Egyszercsak Augsburgban felállt az egész úton előttük ülő német nő, aki leszállás előtt közölte velők: tönkretették az egész útját a folyamatos dumálással, merthogy olyan pocsékul beszéltek angolul mind a ketten, fáj a füle tőlük, nem szégyenlik magukat, blah-blah-blah ... de kérem, ez vonat, vetette közbe a lány. "De akkor is, micsoda borzalmas tortúra volt, nem voltak maguk tekintettel senkire," folytatta a sértett német. Elképedve néztünk egymásra, majd Münchenig bizonygattuk nekik, Nonival, hogy nincs semmi baj velük.
Kellemes Münchenben töltött 24 óra óra -- csúcspontja Noni szerint a toronyugrás az olimpiai uszodában, szerintem meg a sörkertben eltöltött ebéd ezer éve nem látott András barátommal, könnyesre kacagva magunkat a Barclays dél-afrikai botcsinálta ügyfélszolgálatán, az olasz orvosok antihisztamin kúráján és a salzburgi karácsonyi kávén, megint vonatra ültünk, azaz feküdtünk: hatágyas couchette-be egyenesen Budapestre.
Bizarr élmény volt 4 vadidegen emberrel összezsúfolva aludni, főleg ilyen kis térben. Csomagoknak annyira nem volt hely, hogy az utitársak a legtöbbet a földre halmozták ... hajnalban, amikor Noni felrázott, mert jött a pisi, a harmadik emeletről leérve a lérta végéről csinos bőrönd és szatyor halomra estünk, felébresztve a 80 éves román nénit, aki franciául förmedt rám: "Madam, kapcsolja már feljebb a fűtést, mert megfagyok.Ott kell csavarni a piros gombot." Én: Ööööö, az a kabátakasztó.... "Csak csavarja, madam, ne törődjön vele." A néni ezután Pestig magában beszélt ...
Sunday, July 20, 2008
Osztálykirándulás
A franciaországi osztálykirándulása furcsán alakult. Még odafelé menet érdekes dolgok derültek ki a három kísérő tanár egyikéről. A program szerint megálltak egy hangulatos kisváros piacán, ahol az egyik kereskedő színes és méretes kertitörpéket árult. Ezt meglátva a tanárnő felsikított és hanyatt-homlok elmenekült a gondjaira bízott gyerekektől. Utóbb bevallotta, hogy orvosilag igazolt akut keritörpe-fóbiája van.
Noni egyik osztálytársa meg a halaktól fél. A normandiai Sea Life Centre-ben a kislány nem merte kinyitni a szemét... vakon botorkált végig az egészen, többször elesett, kicsit össze is törte magát.
Az átlélt izgalmakat a tanárok esténként francia borokba fojtották .. takarodó nem volt, a tíz-tizenegy éves gyerekek éjjel kettőig-háromig azt csináltak, amit akartak.
A legundorítóbb történet viszont David nyilvános megszégyenítése volt: a kisfiú elveszítette a Contact Card-ját -- kartonpapír, rajta kétnyelvű felirat "Elkeveredtem a csoporttól. Segitsen nekem, ezt a telefonszámot kell hívnom" . Büntetésképpen a tanárok úgy döntöttek, hogy David-nek vacsoránál az egész osztály, és a szintén ugyanott nyaraló vadidegen yorkshire-i iskola előtt el kellett énekelnie, hogy "I'm a Barbie Girl".
Mindezekből sajnos egyenesen következik, hogy a kísérők alkalmatlanok a tanári pályára ... a képhez persze hozzátartozik, hogy a bogstandard angol állami általános iskolákban sok kiváló, lelkes, okos, jópofa tanárral is találkoztunk. De akadnak szép számmal futóbolondok is .. mint a világon bárhol máshol is. Mindenkinek sok szerencsét!
Noni egyik osztálytársa meg a halaktól fél. A normandiai Sea Life Centre-ben a kislány nem merte kinyitni a szemét... vakon botorkált végig az egészen, többször elesett, kicsit össze is törte magát.
Az átlélt izgalmakat a tanárok esténként francia borokba fojtották .. takarodó nem volt, a tíz-tizenegy éves gyerekek éjjel kettőig-háromig azt csináltak, amit akartak.
A legundorítóbb történet viszont David nyilvános megszégyenítése volt: a kisfiú elveszítette a Contact Card-ját -- kartonpapír, rajta kétnyelvű felirat "Elkeveredtem a csoporttól. Segitsen nekem, ezt a telefonszámot kell hívnom" . Büntetésképpen a tanárok úgy döntöttek, hogy David-nek vacsoránál az egész osztály, és a szintén ugyanott nyaraló vadidegen yorkshire-i iskola előtt el kellett énekelnie, hogy "I'm a Barbie Girl".
Mindezekből sajnos egyenesen következik, hogy a kísérők alkalmatlanok a tanári pályára ... a képhez persze hozzátartozik, hogy a bogstandard angol állami általános iskolákban sok kiváló, lelkes, okos, jópofa tanárral is találkoztunk. De akadnak szép számmal futóbolondok is .. mint a világon bárhol máshol is. Mindenkinek sok szerencsét!
Friday, June 20, 2008
Giants' Causeway
Van, amikor minden felgyorsul az ember életében. Mióta Noni a WH-ba jár, szeptember óta, nagyon felpörögtünk. Túl sok minden történik, mindennap van valami izgalom, program, nincs idő megállni és gondolkozni, hogy biztos így kéne-e mindezt csinálni.
Az elmúlt két hónapban, ha lehet, még feljebb kapcsoltam a sebességet.. Új, cutting-edge-of-technology, de sajnos hétfőtől péntekig dolgozós podcast projectbe fogtam május-júniusban. Elég jól megy, a jelek szerint kaptam érte piros pontot is. Vagy inkább brownie point-okat, az itteni szóhasználat szerint. Nekem tökmindegy a színe, én bónuszt kértem érte az esedékes évi rendes augusztusi osztogatásnál.... gondolom, mindenki más is : nálunk minden évben ilyentájt mindenki leül a főnökével egy hosszabb, annual appraisal-nek keresztelt mély beszélgetésre, ahol nincs tabutéma.
De a podcast azzal járt, hogy szokásosnál kevesebbet voltam otthon. Noni 12. születésnapja pedig vészesen közelgett, és egyre pontosabban éreztem, hogy nem lehet egy-két könyvvel megúszni. Utolsó éjszaka felmentem, az Internetre, gondosan tanulmányoztam, hol süt a nap másnap (kizárólag Észak-Európa), hova lehet eljutni 10, max 20 fontos repülőjeggyel .. aztán reggel 5 előtt tíz perccel ébresztettem Nonit, hogy gyorsan öltözzön, mindjárt jön a taxi. Farmer, cipő fel.. hova megyünk? Csak Gatwick-en derül ki, hogy a belfasti gépre csekkolunk. Repülés közben utikönyvet tanulmányozva megbeszéltük, hogy nem a városba megyünk, hanem fel, északra, a tengerpartra.
A Giants' Causeway óriási, hexagonális bazaltoszlopok furcsa gyülekezete vadregényes, meredek sziklás tengerparton. Könnyú megmászni őket... lejönni nehezebb, legtöbben fenéken csúszva teszik. Mi jó darabig fennt maradunk a tetején, eszünkbe sem jut lemászni. A levegőt harapni lehet. A tengeren átellenben a skót Hebridák. A parti sziklákat benőtte a smaragdzüld fű, meg a sok-sok pici sárga és lila virág. A tenger gyönyörű tengerkék, nem olyan fáradt szürkésbarna, mint az egyébként szintén nagyon szép london-közeli White Sistersnél. Ülünk, megbeszéljük a világ dolgait. Mindketten imájuk az ilyen napokat - Noni és Mami napok, milyen kevés van belőlük ... De kincset érnek. Aztán lent a rockpool-okban folytatjuk, ismerkedünk a helyi herkentyúkkel, majd be a tengerbe. Az ír sziget egyik legészakibb pontján melegebb van, mint bárhol máshol esőáztatta Európában. Igazi, beszélgetős, összebújós, Noni-mami nap .. De délután már egyre többet emlegetjük Zsebi aranyköpéseit, találgatjuk, mit rosszalkodik. "It wasn't me, Mateo did it .. ", mondaná mindenre, ha itt lenne.
De most nincs, és ma nem baj, hogy nincs velünk. De majd elhozzuk a fiúkat is ide, hamarosan, ha legközelebb süt a nap, és 20 fontért adják a jegyet
Éjfélkor jóleső mosollyal, tengersósan zuhanunk az ágyba Londonban. Megfogadjuk, hogy ezentúl minden hónapban, ha törik, ha szakad, lesz egy Mami-Noni nap. A legközelebbi.. ha minden igaz július 20... ok, több mint egy hónap, jóval, több, de ... Proclaimers concert lesz, fent Invernessben. I would walk 500 miles ...Yipee!
Az elmúlt két hónapban, ha lehet, még feljebb kapcsoltam a sebességet.. Új, cutting-edge-of-technology, de sajnos hétfőtől péntekig dolgozós podcast projectbe fogtam május-júniusban. Elég jól megy, a jelek szerint kaptam érte piros pontot is. Vagy inkább brownie point-okat, az itteni szóhasználat szerint. Nekem tökmindegy a színe, én bónuszt kértem érte az esedékes évi rendes augusztusi osztogatásnál.... gondolom, mindenki más is : nálunk minden évben ilyentájt mindenki leül a főnökével egy hosszabb, annual appraisal-nek keresztelt mély beszélgetésre, ahol nincs tabutéma.
De a podcast azzal járt, hogy szokásosnál kevesebbet voltam otthon. Noni 12. születésnapja pedig vészesen közelgett, és egyre pontosabban éreztem, hogy nem lehet egy-két könyvvel megúszni. Utolsó éjszaka felmentem, az Internetre, gondosan tanulmányoztam, hol süt a nap másnap (kizárólag Észak-Európa), hova lehet eljutni 10, max 20 fontos repülőjeggyel .. aztán reggel 5 előtt tíz perccel ébresztettem Nonit, hogy gyorsan öltözzön, mindjárt jön a taxi. Farmer, cipő fel.. hova megyünk? Csak Gatwick-en derül ki, hogy a belfasti gépre csekkolunk. Repülés közben utikönyvet tanulmányozva megbeszéltük, hogy nem a városba megyünk, hanem fel, északra, a tengerpartra.
A Giants' Causeway óriási, hexagonális bazaltoszlopok furcsa gyülekezete vadregényes, meredek sziklás tengerparton. Könnyú megmászni őket... lejönni nehezebb, legtöbben fenéken csúszva teszik. Mi jó darabig fennt maradunk a tetején, eszünkbe sem jut lemászni. A levegőt harapni lehet. A tengeren átellenben a skót Hebridák. A parti sziklákat benőtte a smaragdzüld fű, meg a sok-sok pici sárga és lila virág. A tenger gyönyörű tengerkék, nem olyan fáradt szürkésbarna, mint az egyébként szintén nagyon szép london-közeli White Sistersnél. Ülünk, megbeszéljük a világ dolgait. Mindketten imájuk az ilyen napokat - Noni és Mami napok, milyen kevés van belőlük ... De kincset érnek. Aztán lent a rockpool-okban folytatjuk, ismerkedünk a helyi herkentyúkkel, majd be a tengerbe. Az ír sziget egyik legészakibb pontján melegebb van, mint bárhol máshol esőáztatta Európában. Igazi, beszélgetős, összebújós, Noni-mami nap .. De délután már egyre többet emlegetjük Zsebi aranyköpéseit, találgatjuk, mit rosszalkodik. "It wasn't me, Mateo did it .. ", mondaná mindenre, ha itt lenne.
De most nincs, és ma nem baj, hogy nincs velünk. De majd elhozzuk a fiúkat is ide, hamarosan, ha legközelebb süt a nap, és 20 fontért adják a jegyet
Éjfélkor jóleső mosollyal, tengersósan zuhanunk az ágyba Londonban. Megfogadjuk, hogy ezentúl minden hónapban, ha törik, ha szakad, lesz egy Mami-Noni nap. A legközelebbi.. ha minden igaz július 20... ok, több mint egy hónap, jóval, több, de ... Proclaimers concert lesz, fent Invernessben. I would walk 500 miles ...Yipee!
Friday, April 25, 2008
Tavaszi szünet
Kicsit tartottam az elmúlt héttől. Egyedül két gyerekkel, iskola- és óvodaszünet idején, nincs semmi program szervezve, ráadásul megint jön vissza a tél ...
Igazából az első napra szerveztem programot, mondván használjuk ki a még egy napig tartó jó időt. David becsatlakozott hozzánk, de attól, hogy két úgymond felnőtt volt az autóban, nem lett kisebb a káosz.
Box Hillre mentünk, ami az AA route finderje szerint 38 perc menetidő a háztól. A kinyomtatott útvonalat Noni kezelte .. Epsomig nagyon jól mentünk, ott viszont kitört a teljes pandominium: "Mami, itt egy körfogalomnak kéne lennie, balra kéne menni...hol van? És hol van a Travelodge? Eszerint már rég ott kéne lennünk..." David: "We are lost, we are lost," keverte a szart egyre hangosabban, pedig pontosan tudta, hogy jól megyünk . Noni emelkedő hangon folyamatosan, pontról pontra citálta az útvonaltervezetet. Noni: "David, do you know where we are?" David "I know where we are, we're lost" Noni: "That's an oxymoron!" Ezen a ponton, Zsebi, joggal, teljes kétségbeeséssel megszólalt: "I think we are doomed."
David volt a legrosszabb, élvezte a teljes káoszt, izgatottan zajongott a gyerekekkel, hergelte őket .. nem tudom, hogy vezettem oda, de egyszer csak ott voltunk a rengeteg erdő közepén ..nyugalom, hegy, patak, stepping stones, napsütés .. szóval a dolog nem indult rosszul.
Másnap viszont kezdett bejönni a sarkvidéki levegő, ugyhogy a délelőttöt otthon tötöttük...A gyerekek "a bátor lovag megmenti a királylányt a sárkánytól és hazaviszi paripáján-t" játszották. Bámulom Nonit, hogy 11 éve ellenére milyen teljes odaadással veti magát a roleplaybe a 3 évessel ...aki azonban egy idő után megunta, és közölte, hogy a paripa (nagy sárga Ikea holdhinta) most már villamos, és megkérdezte a királylányt, hogy készpénzzel vagy Oyster card-dal fizet.
Délután Edytát vártuk, a kedves lengyel takarítólányt, aki bevállalta, hogy vigyáz Zsebire, amíg Noni és én elmegyünk futni a parkba. De csak egy üzenet jött tőle, miszerint felbukkant három lengyel barátja, és inkább holnap jön ... Másnap üzenet, hogy három lengyel barátnak annyira tetszik a putney-i town house, ahol Edyta egy hétig house-sittingel, és ahova jobb híján beszállásolta a honfitársakat is, hogy még maradnak néhány napig, szóval mégsem jön. Bugger.
Végül az idő legnagyobb részét a Wimbledon Common-on és a Cannizaro Parkban töltöttük. Szaladgéltunk, fociztunk, fára másztunk, kacsát etettünk, egy nap még hóembert is építettünk. Amikor szakadt az eső, vagy fújt a viharos szél, azonnal nyomultunk a Common szélén a Village-be. A Village-t mindannnyian imádjuk. Bájos, hangulatos, régies. Van pl egy családi pékség, friss kenyérrel, isteni florentinekkel, linzerrel és igazi magyaros fánkkal. Kicsit lepukkant, a személyzet mogorva, a kirakat nagyon gyenge, de az a néhány dolog, amiért bemegyünk, mindig forró, ropogós és illatos.
Vannak azután régiségboltok -- a kedvencünk két öreg nénié, akik egy héten csak három nap tartanak nyitva, akkor is csak pár órát. Imádnivalóak, még Zsebit is jó szemmel nézik a csupa üveg, csupa porcelán boltban.
És van a Party Party, lila homlokzatával, ahol elképesztő a születésnapi lapok, lufik, csomagolók, plüss állatkák választéka.
Extra elegáns és méregdrága butikok érik egymást, és itt van persze a Bayley and Sage csemegebolt, ahol még téliszalámi is van, meg grillezett padlizsán, cukkini, paprika, gomba és articsóka, fetéval töltött csilipaprika, antipasti saláták, tintahal-saláta, ínycsiklandozó sajtok, sonkák, felvágottak és friss torták és gyümölcsök ... nyáron itt szedjük össze a piknikhez valót, isteni.
Vannak persze éttermek is... a Cafe Rouge kedves, gyerekbarát és kényelmes ...a Giraffe is jó gyerekekkel... van a sarkon, átellenben a Barclays-al egy nagyon decens, kicsit keleties beütésű kávézó, ami elfoglalja a járda felét. De kávézni mi mostanában legjobban a Costa-ban szeretünk ... újak a bútorok, a hátsó részben van egy isteni, süppedős, hatalmas, L alakú bőrkanapé, ahol múltkor Zsebi át akart mászni rajtam, és kiverte a kezemből a teáspoharat... már alig langyos volt, de jól beterítette a ruhámat. Sajnálkozás helyett kajánul és kméletlen őszinteséggel közölte: "Most már kutyakaka is van (ie a cipőmről) a teádban!
Rayford. We are doomed.
Igazából az első napra szerveztem programot, mondván használjuk ki a még egy napig tartó jó időt. David becsatlakozott hozzánk, de attól, hogy két úgymond felnőtt volt az autóban, nem lett kisebb a káosz.
Box Hillre mentünk, ami az AA route finderje szerint 38 perc menetidő a háztól. A kinyomtatott útvonalat Noni kezelte .. Epsomig nagyon jól mentünk, ott viszont kitört a teljes pandominium: "Mami, itt egy körfogalomnak kéne lennie, balra kéne menni...hol van? És hol van a Travelodge? Eszerint már rég ott kéne lennünk..." David: "We are lost, we are lost," keverte a szart egyre hangosabban, pedig pontosan tudta, hogy jól megyünk . Noni emelkedő hangon folyamatosan, pontról pontra citálta az útvonaltervezetet. Noni: "David, do you know where we are?" David "I know where we are, we're lost" Noni: "That's an oxymoron!" Ezen a ponton, Zsebi, joggal, teljes kétségbeeséssel megszólalt: "I think we are doomed."
David volt a legrosszabb, élvezte a teljes káoszt, izgatottan zajongott a gyerekekkel, hergelte őket .. nem tudom, hogy vezettem oda, de egyszer csak ott voltunk a rengeteg erdő közepén ..nyugalom, hegy, patak, stepping stones, napsütés .. szóval a dolog nem indult rosszul.
Másnap viszont kezdett bejönni a sarkvidéki levegő, ugyhogy a délelőttöt otthon tötöttük...A gyerekek "a bátor lovag megmenti a királylányt a sárkánytól és hazaviszi paripáján-t" játszották. Bámulom Nonit, hogy 11 éve ellenére milyen teljes odaadással veti magát a roleplaybe a 3 évessel ...aki azonban egy idő után megunta, és közölte, hogy a paripa (nagy sárga Ikea holdhinta) most már villamos, és megkérdezte a királylányt, hogy készpénzzel vagy Oyster card-dal fizet.
Délután Edytát vártuk, a kedves lengyel takarítólányt, aki bevállalta, hogy vigyáz Zsebire, amíg Noni és én elmegyünk futni a parkba. De csak egy üzenet jött tőle, miszerint felbukkant három lengyel barátja, és inkább holnap jön ... Másnap üzenet, hogy három lengyel barátnak annyira tetszik a putney-i town house, ahol Edyta egy hétig house-sittingel, és ahova jobb híján beszállásolta a honfitársakat is, hogy még maradnak néhány napig, szóval mégsem jön. Bugger.
Végül az idő legnagyobb részét a Wimbledon Common-on és a Cannizaro Parkban töltöttük. Szaladgéltunk, fociztunk, fára másztunk, kacsát etettünk, egy nap még hóembert is építettünk. Amikor szakadt az eső, vagy fújt a viharos szél, azonnal nyomultunk a Common szélén a Village-be. A Village-t mindannnyian imádjuk. Bájos, hangulatos, régies. Van pl egy családi pékség, friss kenyérrel, isteni florentinekkel, linzerrel és igazi magyaros fánkkal. Kicsit lepukkant, a személyzet mogorva, a kirakat nagyon gyenge, de az a néhány dolog, amiért bemegyünk, mindig forró, ropogós és illatos.
Vannak azután régiségboltok -- a kedvencünk két öreg nénié, akik egy héten csak három nap tartanak nyitva, akkor is csak pár órát. Imádnivalóak, még Zsebit is jó szemmel nézik a csupa üveg, csupa porcelán boltban.
És van a Party Party, lila homlokzatával, ahol elképesztő a születésnapi lapok, lufik, csomagolók, plüss állatkák választéka.
Extra elegáns és méregdrága butikok érik egymást, és itt van persze a Bayley and Sage csemegebolt, ahol még téliszalámi is van, meg grillezett padlizsán, cukkini, paprika, gomba és articsóka, fetéval töltött csilipaprika, antipasti saláták, tintahal-saláta, ínycsiklandozó sajtok, sonkák, felvágottak és friss torták és gyümölcsök ... nyáron itt szedjük össze a piknikhez valót, isteni.
Vannak persze éttermek is... a Cafe Rouge kedves, gyerekbarát és kényelmes ...a Giraffe is jó gyerekekkel... van a sarkon, átellenben a Barclays-al egy nagyon decens, kicsit keleties beütésű kávézó, ami elfoglalja a járda felét. De kávézni mi mostanában legjobban a Costa-ban szeretünk ... újak a bútorok, a hátsó részben van egy isteni, süppedős, hatalmas, L alakú bőrkanapé, ahol múltkor Zsebi át akart mászni rajtam, és kiverte a kezemből a teáspoharat... már alig langyos volt, de jól beterítette a ruhámat. Sajnálkozás helyett kajánul és kméletlen őszinteséggel közölte: "Most már kutyakaka is van (ie a cipőmről) a teádban!
Rayford. We are doomed.
Tuesday, March 25, 2008
Húsvét
Húsvét vasárnap, és esik a hó Londonban. Igazi Holle anyós hóesés, óriási pelyhek, de nem marad meg. Furcsa. Egész télen egy szem hó sem volt. Ígérgették egyszer-kétszer, de nem lett belőle semmi. Most viszont annyira esett, és olyan vizes lett tőle minden odakint, hogy áthelyeztük a házba a kertből a húsvéti tojás keresést. A csokitojások csomagolása nem bírta volna a pocsolyákat, legalábbis Csabi szerint. Mindenesetre az extrém időjárás kellőképpen megzavarta a legifjabb családtag agyát, és déltájt deklarálta, hogy itt van a Karácsony, és este majd jönnek az ajándékok is...
Én ezek után belevágtam a cipóban sült sonka projektbe .... soha életemben nem csináltam még, ráadásul nálunk vagy öt-hat éve a férjem főz, de most hirtelen felindulásból nekiveselkedtem. De hamarosan teljes kudarcba fulladt a dolog: az élesztő nem csinált semmit, ami nem nagy csoda, merthogy a szavatossága 2005-ben lejárt. A közelben nyitvatartó egyetlen kis indiai boltban meg csak sütőpor volt. Talán jövőre.
Délután szakadt az eső, baromi hideg volt, és fújt a szél, úgyhogy az uszoda maradt a gyermekszórakoztatásra legalkalmasabb program ... Zsebin kitört a második dackorszak, de olyan helyeseket mond, hogy a dühkitörések rendszeresen nevetőgörcsbe fulladnak. "Ne verekedj", mondom. A válasz: "Én csak gyorsan simogatlak." Vagy "ne köpködj'". Erre: "Csak juice-t teszek a csíkedre." Hallatlan.
.
Én ezek után belevágtam a cipóban sült sonka projektbe .... soha életemben nem csináltam még, ráadásul nálunk vagy öt-hat éve a férjem főz, de most hirtelen felindulásból nekiveselkedtem. De hamarosan teljes kudarcba fulladt a dolog: az élesztő nem csinált semmit, ami nem nagy csoda, merthogy a szavatossága 2005-ben lejárt. A közelben nyitvatartó egyetlen kis indiai boltban meg csak sütőpor volt. Talán jövőre.
Délután szakadt az eső, baromi hideg volt, és fújt a szél, úgyhogy az uszoda maradt a gyermekszórakoztatásra legalkalmasabb program ... Zsebin kitört a második dackorszak, de olyan helyeseket mond, hogy a dühkitörések rendszeresen nevetőgörcsbe fulladnak. "Ne verekedj", mondom. A válasz: "Én csak gyorsan simogatlak." Vagy "ne köpködj'". Erre: "Csak juice-t teszek a csíkedre." Hallatlan.
.
Friday, March 14, 2008
Alan 2
Alan visszajött. Itt ül mellettem, vagy öt méterre. Dolgozik szépen. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. És az is. Szerencsére nem sorakoznak az asztalánál érdeklődő-gratuláló-kíváncsiskodó-tolakodó tömegek. Good to see you back, többnyire ennyit mond mindenki, amikor először meglátja, és így van ez rendjén.
De csak attól, hogy itt van megint, teszi a dolgát, mindenkinek felderül a napja. Olyan jó, hogy itt ül, és többé-kevésbé ott folytatja, ahol négy éve abbahagyta. Pont olyan, mint volt, szerény, halk szavú, kedves. Az egyetlen "Celebrity friend" akit meg tudtam említeni a középiskolában, ahol egy napig tanítottam. Nem celebrity persze, szerencsére.
Subscribe to:
Posts (Atom)
