Nyári vonatozás 1

Augusztus 5-n reggel 4-re jött értünk a taxi. Másfél óra alvás után. Gondoltam, majd a Eurostaron szunyókálok. Nope. Helyette egy hároméves fiatalember ordító GameBoy-át hallgattuk egészen Párizsig. Büszkén vitte mindenkihez a kocsiban, aki résnyire is kinyitotta a szemét, vigyorgott, mutogatta az menüt .. "arent you lucky," mondtam neki, politikailag korrekten, miközben legszivesebben a lábánál fogva lógattam volna ki az ablakon.
Reggel 8.30, Párizs, tettünk egy kört a Batobus-on, ettünk egy jót, ültünk egy kicsit a Szajna-parton, ahol már sárga falevelek hullottak az utikönyvembe .. majd délután 4-kor felültünk a Münchenbe induló TGV-re.

Én még nem éreztem ilyet. Alig hagytuk el Párizst, mintha rakétákat gyújtottak volna az ülések alatt, 320 kilométerrel száguldottunk, hagytuk állva az autókat a néha mellettünk húzódó autópályán. A táj a messze távolban félelmetes tempóban változott ... sajnos Strasszburg után lelassultunk.

Ismét nagycsaládos társaság került mellénk, a legifjabb, nagy barna szemű fiatalember szórakoztatásában Nonival jelentős részt vállaltunk. Fel-alá rohangált, ahogy tisztességes kétévesnek illik, pont ugyanazt csinálta, amit Zsebi két éve axminsteri vonatozásunk alkalmával, hosszában oda-vissza non-stop végig az egészen, minden borzalmas WC-t alaposan feltérképezve .. akkor döntöttem el, hogy vonatra egy darabig vele inkább nem... ezért is utazott inkább a mi Zsebink repülővel Pestre apjával, míg a lányszakasz vonatozott.
Vonatozni jó .. az ember barátkozik, belekukkant mások életébe, annyi csodabogárral találkozik .. és persze néhány futóbolonddal is.

Átellenben tőlünk Párisztól Münchenig végigbeszélgette az utat egy Európában utazgató brazil egyetemista fiú és egy fiatal francia építész-lány. Angolul. A lány elég jól beszélt, a srác sokkal rosszabbul, de teljesen érthetően. Beszélgettek mindenről: hova menjen az ember Páriszban, kik nem szeretik a TGV-t Franciaországban, a hőlégballonos brazil pap -- halkan, néha egész érdekesen, de soha nem zavaróan .. én még egy kicsit szunyókáltam is velük a háttérben. Egyszercsak Augsburgban felállt az egész úton előttük ülő német nő, aki leszállás előtt közölte velők: tönkretették az egész útját a folyamatos dumálással, merthogy olyan pocsékul beszéltek angolul mind a ketten, fáj a füle tőlük, nem szégyenlik magukat, blah-blah-blah ... de kérem, ez vonat, vetette közbe a lány. "De akkor is, micsoda borzalmas tortúra volt, nem voltak maguk tekintettel senkire," folytatta a sértett német. Elképedve néztünk egymásra, majd Münchenig bizonygattuk nekik, Nonival, hogy nincs semmi baj velük.

Kellemes Münchenben töltött 24 óra óra -- csúcspontja Noni szerint a toronyugrás az olimpiai uszodában, szerintem meg a sörkertben eltöltött ebéd ezer éve nem látott András barátommal, könnyesre kacagva magunkat a Barclays dél-afrikai botcsinálta ügyfélszolgálatán, az olasz orvosok antihisztamin kúráján és a salzburgi karácsonyi kávén, megint vonatra ültünk, azaz feküdtünk: hatágyas couchette-be egyenesen Budapestre.

Bizarr élmény volt 4 vadidegen emberrel összezsúfolva aludni, főleg ilyen kis térben. Csomagoknak annyira nem volt hely, hogy az utitársak a legtöbbet a földre halmozták ... hajnalban, amikor Noni felrázott, mert jött a pisi, a harmadik emeletről leérve a lérta végéről csinos bőrönd és szatyor halomra estünk, felébresztve a 80 éves román nénit, aki franciául förmedt rám: "Madam, kapcsolja már feljebb a fűtést, mert megfagyok.Ott kell csavarni a piros gombot." Én: Ööööö, az a kabátakasztó.... "Csak csavarja, madam, ne törődjön vele." A néni ezután Pestig magában beszélt ...