Run

One good thing about my house is that it's next to Morden Hall Park. You can hardly believe you're in London - it's a picturesque and peaceful wilderness criss-crossed by canals and visited by herons.

With such a perfect terrain so near, no excuses for missing my running! I go three times a week; I more or less run around the perimeter of the park which takes me half an hour.

Brilliant exercise, year round. But autumn is definitely my favourite time of the year: the trees look amazing, especially the glowing yellows. I always go at about 0730 -- it's incredibly quiet then. Two or three people walking dogs and a few cyclists speeding to work -- that's it. Nothing really to interfere with my half hour of me time.

Sometimes when I especially enjoy my run, I relax so much into the rhythm of it that for a few minutes I forget all about where I am, and, all of a sudden my mind kind of comes up with answers for some of the most stubborn issues in my life. And that's without any prompting -- after all, I never set out for a run thinking "Ok, today, I'll think this new job opportunity through, or decide what to get Csabi for Christmas or figure out where on earth to get money for this year's skiing from. But all too often, a clear solution appears out of thin air, as it were, and it's all crystal clear, and I know immediately it's right.

Sounds brilliant, doesn't it. Well, not always: just a few hours ago I managed to breathe in a whole cloud of gnats that whizzed up unexpectedly against my face as I was crossing a small wooden bridge on the River Wandle. I did turn my head when I noticed them, but it was too late. When I got home, I started sneezing. Huge, extra loud sneezes. At least a hundred of them, I just couldn't stop.

My nose blocked up completely. I looked like I was having a very bad cold. My voice went all funny, and my face looked red and swollen. And it went on for quite a while. For a moment I even considered calling in sick for my night shift.

In the end I didn't have to... after about four hours, my symptoms began to subside. So here I am, typing away in the middle of the night, hoping I'm making a bit of sense. I doubt I do, so I'd better go now.

Moving house

I really, really want to move. To posh Wimbledon Village, from a rough-and-ready corner of Colliers Wood.

In principle, we all agree we haven't got enough space where we are, it's too far from both schools, and in general, we just want to be in a nicer neighbourhood. Except this small issue of money.

Well anyway, earlier today, I spent a lovely afternoon in the Village with Zsebi. As we were walking around, I pointed at some houses I really loved. "Shall we buy this one?" I sometimes asked him. Each and every time, his answer came without hesitation "No. It's too far from home."

Havering

Having young kids means havering an awful lot. Innocent stuff, mostly. A few years ago, when Non was very young, I happened to tell her that tiny dogs were running on batteries. I can't remember what exactly prompted it. I think we saw one of those ridiculously minuscule dogs being walked in the street, and she must have asked if it was a toy or real ... Don't ask me why, I just came up with this battery rubbish, and she just loved it. For the next year or so, every time we saw a small dog, she would ask: "Does this one take one or two batteries?"or "What size batteries does this one need?"

Anyway, with Zsebi having just turned four, once again I find myself talking rubbish on a daily basis. Not to confuse him at all. It's just sometimes I find myself in a kind of situation with him where the easiest way to calm him is, well, by inventing something.

Let me give you an example: one night last week, at bedtime, he said he was scared. Why? "Because there's a family of foxes living under my bed," came the answer. We investigated. Grabbed some torches, moved some furniture. No foxes. "But they come out when we switch off the light," Zsebi insisted.

So I told him a bedtime story, making it up as we went along, about a general medical condition prevalent in Britain's fox population. They are scared of heights, and they can't walk upstairs. If they attempt to get to the bedroom, they will get sick. On the stairs. See their tails are so bushy they find it difficult to balance...And start throwing up immediately.

By the time I got to these horrid details, he was fast asleep. Good for him. And he's never since mentioned foxes under the bed.

And yesterday brought another fine example of my havering: Zsebi refused to wear his new pair of navy trousers because he discovered that there was a small bat motif on one leg. "It bites me," he said, on the verge on a tantrum. Just as we really, really had to leave the house not to be late for an important randez-vous. "Look, let me show you something," I said in desperation. "This is the bat release button; if you push it, the bat will fly off." "And will it attack meanies?," he asked. Tantrum averted. Long conversation about meanies followed. A few minutes later, he was proudly showing off the bat release button to fellow passangers on the tram. And the bat one is now his favourite pair of trousers. It's official.

Podcasting

Cherrypicked the best items in our output over the past eight hours. Carefully re-jigged the cues, linking items where possible. Didn't overdo it, of ourse. Just created a nice, gentle flow of audio. Ensured a good spread of genres, pograms, voices, geography. Recorded it, mixed it, listened to it. I have to say it was a good listen ... one might even say it was a masterpiece. Transformed my wav file into a pod, all without a glitch, then hit the "publish" button. Then waited. And waited. Along with Emma, who had been trailing me all day. It will only take ten or fifteen minutes maximum, I assured her.

A good twenty minutes later, I called the helpline. "I published my podcast half an hour ago, and it still hasn't appeared on the Internet." "Don't worry, " came the answer, "it just probably takes a bit longer then usual. Can you hang around for another ... hour?" No way. My shift officially ended half an hour ago. In that case, could I please call the multimedia, across-all-platforms helpdesk, just to log it with them as well?

I call them. Happy voice answers. Oh, don't you worry, sometimes it does take longer... especially on Fridays. I remind happy voice that it's Thursday. You're right, thanks for reminding ... in which case, there's nothing I can do. But can you hang around?

No I can't. But can somebody explain to me what computer support is good for. Nine out of ten times, they have no idea what's causing problems, and even less idea of how to fix them. It's not much of a consolation to know that there may be hundreds of thousands of other unfortunate souls out there at the same moment, in a semi-vile state of computer rage. Having created something really nice and not being able to publish it is really, really frustrating. Are the geeks aware of that?

Credit crunch

There must be something seriously rotten in the banking system. Last week I bought four tickets to fly from City to Budapest, via Zurich. The grand total was slightly over £500... nothing out of the ordinary.

A couple of hours after completing the transaction online, the phone rang. A weird automated voice went along the lines of "Hello, this is xxx (name of bank) Security Services. Press any key to continue". Of course I hang up. Isn't it the first bit of advice you get this day and age of online fraud and identity theft and what have you -- never, ever respond to unsolicited, automated messages.

But they didn't give up. Another call came an hour later, then they started ringing my mobile, eventually leaving an automated message instructing me to call them back. I checked the number against my bank statement. It was different. Hmmm.. very suspicious.

In the end, I called the customer service number in the statement only to find out it was genuinely them, trying to contact me to check if I really, really wanted to buy those Swissair tickets. After answering a very large number of absolutely ridiculous security questions, they finally believed it was me ... and that I did want to buy the tickets. And they told me, as if they were doing a huge favour, that they could now unblock their Fraud Prevention System ... Excellent. Does that mean the payment has now gone through? No. no no, far from it. You have to buy the tickets again. What???

Apparently, if a payment is blocked, there's no way they can unblock it, as it were. All they can do is deactivate their wretched monitoring system, so you'll no longer get hourly automated phone calls ... I mean what the ****? If one of the four big high street banks creates such a fuss about paying an airline £500 -- something I do at least three times a year with this credit card -- I can believe the financial system is crumbling.

I go back to swissair.com... in the meantime, the total price of the tickets has gone up by £100 .. back on the phone to my bank. Your Fraud Prevention System has caused me a loss of £100 .... But Ms B, you have to understand it was in your own personal interest... That's the final straw. Banks ARE going nuts. No wonder they're all going bust if they behave like complete idiots ...

Nyári vonatozás 2

Budapest, nyár, meleg van, és most először tíz év után, minden piszkosul drága. Már tavaly is pampogtunk, hogy "csak" 360 forint egy font ... most meg 288, ami nagyon durva. Olyan tempóban költöttük a pénzt, hogy egy hét után pénzügyi válságtanácskozást kellett tartanunk. Töröltük a tervezett erdélyi utat. Ha a gyerekek valami húzós dolgot kezdtek követelni, következett a zord szülői elutasítás "Credit crunch van." Zsebi néhány nap múlva büszkén közölte is a nagyanyjával: "I love credit crunch for my tea" ..Hát tényleg úgy hangzik, mint valami jó ropogós keksz.

Zsebi egyébként a környezettel nem törődve kiváló angolsággal nyomta a szöveget Pesten... de mióta visszajöttünk Lonndonba, átkapcsolt magyarra. Olyannyira, hogy a minap ráförmedt Gordon Brownra a TV-ben, hogy micsoda dolog, hogy ez nem magyarul beszél ... de lassan talán kezd visszajönni három és fél hét után az angolja is, merthogy ma este amikor a Channel 4 híradón megjelent a nyugati világ első embere, "That's a nasty, evil man, and he's not gonna get a sticker today" felkiáltással fogadta.

De visszakanyarodva Budapestre, jó volt a lecsó, a Princess pékség juhsajtos falatkája, a villamosok (Zsebi hamarosan 4 kategóriára osztotta őket -- MLÍÍÍÍ, BEEP, BEEP-BEEP és "the funny one" -- ez utóbbi a négyes-hatos). Amíg szégyenszemre el nem kaptak az elllenőrök (lásd credit crunch), tulajdonképpen én is élveztem a tram napokat.
Továbbra is nagy családi kedvenc a Rudas és a Gellért --- utóbbiban idén még management meetingre sem kellett betörnöm hirtelen felindulásból, mint tavaly télen, amikor Vicky barátnőmmel együtt "Mit akartok itt, libuskáim? felkiáltással kergetett ki a néni minket a letörlőből. Lepedőt akartunk persze -- ami ugye egy darab jár a kedves vendágnek, kivéve, ha mindenható lepedőosztogató néninek éppen rossz napja van. Akkor ordít és kerget. Hogy a kedves vendég csöpög? Hadd csöpögjön, le van szarva ...Ez a customer service mentalitás az ország első számú termálfürdőjében nem ment le a torkomon, és kifelé menet elballagtam a fönökséghez .. szegény főnökség restellte a dolgot és magyarázkodott, hogy ugye a morál azért van itt, mert a néni fizetése alacsony .... No comment.

De vissza idén nyárra, hörpöltük az ingyen koktélt, döntöttük a hullámrekordot, és ha nagy nehezen hozzáfértünk, dögönyöztettük a hátunkat a melegmedencébe zúduló vízeséssel ... sajnos a meleg masszírozó részeit többnyire egész napra lefoglalja az SZTK alapon élvezkedő csapat, persze gyógyuljanak szegénykéim, de azért talán nem kellene ennyi epés megjegyzést tenni a gittegyleten kívüli normál fürdőzőkről, abban a téves hitben, hogy azok nem beszélnek magyarul. Ja és ha félórát kell sorbaállni a kasszánál, mert leállt a beléptető rendszer -- ok, van ilyen -- akkor az értetlenkedő és egyre dühösebben morgolódó és kérdezősködő tömegnek talán el lehetne árulni, mi a baj.

Visszafelé Zsebi velünk vonatozott .. Bécsig egész jól ment, "nagyon jó volt a nyitogás" ie a fülkeajtó ki-be, végig ... Bécstől Innsbruckig szakaszban szerencsére volt egy jó alvás. Azután következett 2008 legszebb, legnyugisabb, legelvarázsoltabb három napja Neustiftban ... miért is nem költöztünk oda?

Sajnos az utolsó este eleredt az eső, és Nonin és rajtam kitört a "vége a nyárnak" depresszió. Münchentől Párizsig Zsebi az ölemben ült, ami TGV-in is sok (emlegette is a zürichi babajárót, ugye, ha repült volna ... azután egyre többet a Hogarth Presentet... ahova kereken négy héttel az indulás után beestünk .. minusz egy Oyster card. Ez a negyedik, amit elhagytam ... El is határoztam, hogy összeszedem magam: a szeptemberi káosz túléléséhez ennél jóval nagyobb fokú szervezettség szükségeltetik.

Nyári vonatozás 1

Augusztus 5-n reggel 4-re jött értünk a taxi. Másfél óra alvás után. Gondoltam, majd a Eurostaron szunyókálok. Nope. Helyette egy hároméves fiatalember ordító GameBoy-át hallgattuk egészen Párizsig. Büszkén vitte mindenkihez a kocsiban, aki résnyire is kinyitotta a szemét, vigyorgott, mutogatta az menüt .. "arent you lucky," mondtam neki, politikailag korrekten, miközben legszivesebben a lábánál fogva lógattam volna ki az ablakon.
Reggel 8.30, Párizs, tettünk egy kört a Batobus-on, ettünk egy jót, ültünk egy kicsit a Szajna-parton, ahol már sárga falevelek hullottak az utikönyvembe .. majd délután 4-kor felültünk a Münchenbe induló TGV-re.

Én még nem éreztem ilyet. Alig hagytuk el Párizst, mintha rakétákat gyújtottak volna az ülések alatt, 320 kilométerrel száguldottunk, hagytuk állva az autókat a néha mellettünk húzódó autópályán. A táj a messze távolban félelmetes tempóban változott ... sajnos Strasszburg után lelassultunk.

Ismét nagycsaládos társaság került mellénk, a legifjabb, nagy barna szemű fiatalember szórakoztatásában Nonival jelentős részt vállaltunk. Fel-alá rohangált, ahogy tisztességes kétévesnek illik, pont ugyanazt csinálta, amit Zsebi két éve axminsteri vonatozásunk alkalmával, hosszában oda-vissza non-stop végig az egészen, minden borzalmas WC-t alaposan feltérképezve .. akkor döntöttem el, hogy vonatra egy darabig vele inkább nem... ezért is utazott inkább a mi Zsebink repülővel Pestre apjával, míg a lányszakasz vonatozott.
Vonatozni jó .. az ember barátkozik, belekukkant mások életébe, annyi csodabogárral találkozik .. és persze néhány futóbolonddal is.

Átellenben tőlünk Párisztól Münchenig végigbeszélgette az utat egy Európában utazgató brazil egyetemista fiú és egy fiatal francia építész-lány. Angolul. A lány elég jól beszélt, a srác sokkal rosszabbul, de teljesen érthetően. Beszélgettek mindenről: hova menjen az ember Páriszban, kik nem szeretik a TGV-t Franciaországban, a hőlégballonos brazil pap -- halkan, néha egész érdekesen, de soha nem zavaróan .. én még egy kicsit szunyókáltam is velük a háttérben. Egyszercsak Augsburgban felállt az egész úton előttük ülő német nő, aki leszállás előtt közölte velők: tönkretették az egész útját a folyamatos dumálással, merthogy olyan pocsékul beszéltek angolul mind a ketten, fáj a füle tőlük, nem szégyenlik magukat, blah-blah-blah ... de kérem, ez vonat, vetette közbe a lány. "De akkor is, micsoda borzalmas tortúra volt, nem voltak maguk tekintettel senkire," folytatta a sértett német. Elképedve néztünk egymásra, majd Münchenig bizonygattuk nekik, Nonival, hogy nincs semmi baj velük.

Kellemes Münchenben töltött 24 óra óra -- csúcspontja Noni szerint a toronyugrás az olimpiai uszodában, szerintem meg a sörkertben eltöltött ebéd ezer éve nem látott András barátommal, könnyesre kacagva magunkat a Barclays dél-afrikai botcsinálta ügyfélszolgálatán, az olasz orvosok antihisztamin kúráján és a salzburgi karácsonyi kávén, megint vonatra ültünk, azaz feküdtünk: hatágyas couchette-be egyenesen Budapestre.

Bizarr élmény volt 4 vadidegen emberrel összezsúfolva aludni, főleg ilyen kis térben. Csomagoknak annyira nem volt hely, hogy az utitársak a legtöbbet a földre halmozták ... hajnalban, amikor Noni felrázott, mert jött a pisi, a harmadik emeletről leérve a lérta végéről csinos bőrönd és szatyor halomra estünk, felébresztve a 80 éves román nénit, aki franciául förmedt rám: "Madam, kapcsolja már feljebb a fűtést, mert megfagyok.Ott kell csavarni a piros gombot." Én: Ööööö, az a kabátakasztó.... "Csak csavarja, madam, ne törődjön vele." A néni ezután Pestig magában beszélt ...

Osztálykirándulás

A franciaországi osztálykirándulása furcsán alakult. Még odafelé menet érdekes dolgok derültek ki a három kísérő tanár egyikéről. A program szerint megálltak egy hangulatos kisváros piacán, ahol az egyik kereskedő színes és méretes kertitörpéket árult. Ezt meglátva a tanárnő felsikított és hanyatt-homlok elmenekült a gondjaira bízott gyerekektől. Utóbb bevallotta, hogy orvosilag igazolt akut keritörpe-fóbiája van.

Noni egyik osztálytársa meg a halaktól fél. A normandiai Sea Life Centre-ben a kislány nem merte kinyitni a szemét... vakon botorkált végig az egészen, többször elesett, kicsit össze is törte magát.

Az átlélt izgalmakat a tanárok esténként francia borokba fojtották .. takarodó nem volt, a tíz-tizenegy éves gyerekek éjjel kettőig-háromig azt csináltak, amit akartak.

A legundorítóbb történet viszont David nyilvános megszégyenítése volt: a kisfiú elveszítette a Contact Card-ját -- kartonpapír, rajta kétnyelvű felirat "Elkeveredtem a csoporttól. Segitsen nekem, ezt a telefonszámot kell hívnom" . Büntetésképpen a tanárok úgy döntöttek, hogy David-nek vacsoránál az egész osztály, és a szintén ugyanott nyaraló vadidegen yorkshire-i iskola előtt el kellett énekelnie, hogy "I'm a Barbie Girl".

Mindezekből sajnos egyenesen következik, hogy a kísérők alkalmatlanok a tanári pályára ... a képhez persze hozzátartozik, hogy a bogstandard angol állami általános iskolákban sok kiváló, lelkes, okos, jópofa tanárral is találkoztunk. De akadnak szép számmal futóbolondok is .. mint a világon bárhol máshol is. Mindenkinek sok szerencsét!

Giants' Causeway

Van, amikor minden felgyorsul az ember életében. Mióta Noni a WH-ba jár, szeptember óta, nagyon felpörögtünk. Túl sok minden történik, mindennap van valami izgalom, program, nincs idő megállni és gondolkozni, hogy biztos így kéne-e mindezt csinálni.

Az elmúlt két hónapban, ha lehet, még feljebb kapcsoltam a sebességet.. Új, cutting-edge-of-technology, de sajnos hétfőtől péntekig dolgozós podcast projectbe fogtam május-júniusban. Elég jól megy, a jelek szerint kaptam érte piros pontot is. Vagy inkább brownie point-okat, az itteni szóhasználat szerint. Nekem tökmindegy a színe, én bónuszt kértem érte az esedékes évi rendes augusztusi osztogatásnál.... gondolom, mindenki más is : nálunk minden évben ilyentájt mindenki leül a főnökével egy hosszabb, annual appraisal-nek keresztelt mély beszélgetésre, ahol nincs tabutéma.

De a podcast azzal járt, hogy szokásosnál kevesebbet voltam otthon. Noni 12. születésnapja pedig vészesen közelgett, és egyre pontosabban éreztem, hogy nem lehet egy-két könyvvel megúszni. Utolsó éjszaka felmentem, az Internetre, gondosan tanulmányoztam, hol süt a nap másnap (kizárólag Észak-Európa), hova lehet eljutni 10, max 20 fontos repülőjeggyel .. aztán reggel 5 előtt tíz perccel ébresztettem Nonit, hogy gyorsan öltözzön, mindjárt jön a taxi. Farmer, cipő fel.. hova megyünk? Csak Gatwick-en derül ki, hogy a belfasti gépre csekkolunk. Repülés közben utikönyvet tanulmányozva megbeszéltük, hogy nem a városba megyünk, hanem fel, északra, a tengerpartra.

A Giants' Causeway óriási, hexagonális bazaltoszlopok furcsa gyülekezete vadregényes, meredek sziklás tengerparton. Könnyú megmászni őket... lejönni nehezebb, legtöbben fenéken csúszva teszik. Mi jó darabig fennt maradunk a tetején, eszünkbe sem jut lemászni. A levegőt harapni lehet. A tengeren átellenben a skót Hebridák. A parti sziklákat benőtte a smaragdzüld fű, meg a sok-sok pici sárga és lila virág. A tenger gyönyörű tengerkék, nem olyan fáradt szürkésbarna, mint az egyébként szintén nagyon szép london-közeli White Sistersnél. Ülünk, megbeszéljük a világ dolgait. Mindketten imájuk az ilyen napokat - Noni és Mami napok, milyen kevés van belőlük ... De kincset érnek. Aztán lent a rockpool-okban folytatjuk, ismerkedünk a helyi herkentyúkkel, majd be a tengerbe. Az ír sziget egyik legészakibb pontján melegebb van, mint bárhol máshol esőáztatta Európában. Igazi, beszélgetős, összebújós, Noni-mami nap .. De délután már egyre többet emlegetjük Zsebi aranyköpéseit, találgatjuk, mit rosszalkodik. "It wasn't me, Mateo did it .. ", mondaná mindenre, ha itt lenne.

De most nincs, és ma nem baj, hogy nincs velünk. De majd elhozzuk a fiúkat is ide, hamarosan, ha legközelebb süt a nap, és 20 fontért adják a jegyet

Éjfélkor jóleső mosollyal, tengersósan zuhanunk az ágyba Londonban. Megfogadjuk, hogy ezentúl minden hónapban, ha törik, ha szakad, lesz egy Mami-Noni nap. A legközelebbi.. ha minden igaz július 20... ok, több mint egy hónap, jóval, több, de ... Proclaimers concert lesz, fent Invernessben. I would walk 500 miles ...Yipee!

Tavaszi szünet

Kicsit tartottam az elmúlt héttől. Egyedül két gyerekkel, iskola- és óvodaszünet idején, nincs semmi program szervezve, ráadásul megint jön vissza a tél ...
Igazából az első napra szerveztem programot, mondván használjuk ki a még egy napig tartó jó időt. David becsatlakozott hozzánk, de attól, hogy két úgymond felnőtt volt az autóban, nem lett kisebb a káosz.
Box Hillre mentünk, ami az AA route finderje szerint 38 perc menetidő a háztól. A kinyomtatott útvonalat Noni kezelte .. Epsomig nagyon jól mentünk, ott viszont kitört a teljes pandominium: "Mami, itt egy körfogalomnak kéne lennie, balra kéne menni...hol van? És hol van a Travelodge? Eszerint már rég ott kéne lennünk..." David: "We are lost, we are lost," keverte a szart egyre hangosabban, pedig pontosan tudta, hogy jól megyünk . Noni emelkedő hangon folyamatosan, pontról pontra citálta az útvonaltervezetet. Noni: "David, do you know where we are?" David "I know where we are, we're lost" Noni: "That's an oxymoron!" Ezen a ponton, Zsebi, joggal, teljes kétségbeeséssel megszólalt: "I think we are doomed."
David volt a legrosszabb, élvezte a teljes káoszt, izgatottan zajongott a gyerekekkel, hergelte őket .. nem tudom, hogy vezettem oda, de egyszer csak ott voltunk a rengeteg erdő közepén ..nyugalom, hegy, patak, stepping stones, napsütés .. szóval a dolog nem indult rosszul.
Másnap viszont kezdett bejönni a sarkvidéki levegő, ugyhogy a délelőttöt otthon tötöttük...A gyerekek "a bátor lovag megmenti a királylányt a sárkánytól és hazaviszi paripáján-t" játszották. Bámulom Nonit, hogy 11 éve ellenére milyen teljes odaadással veti magát a roleplaybe a 3 évessel ...aki azonban egy idő után megunta, és közölte, hogy a paripa (nagy sárga Ikea holdhinta) most már villamos, és megkérdezte a királylányt, hogy készpénzzel vagy Oyster card-dal fizet.
Délután Edytát vártuk, a kedves lengyel takarítólányt, aki bevállalta, hogy vigyáz Zsebire, amíg Noni és én elmegyünk futni a parkba. De csak egy üzenet jött tőle, miszerint felbukkant három lengyel barátja, és inkább holnap jön ... Másnap üzenet, hogy három lengyel barátnak annyira tetszik a putney-i town house, ahol Edyta egy hétig house-sittingel, és ahova jobb híján beszállásolta a honfitársakat is, hogy még maradnak néhány napig, szóval mégsem jön. Bugger.
Végül az idő legnagyobb részét a Wimbledon Common-on és a Cannizaro Parkban töltöttük. Szaladgéltunk, fociztunk, fára másztunk, kacsát etettünk, egy nap még hóembert is építettünk. Amikor szakadt az eső, vagy fújt a viharos szél, azonnal nyomultunk a Common szélén a Village-be. A Village-t mindannnyian imádjuk. Bájos, hangulatos, régies. Van pl egy családi pékség, friss kenyérrel, isteni florentinekkel, linzerrel és igazi magyaros fánkkal. Kicsit lepukkant, a személyzet mogorva, a kirakat nagyon gyenge, de az a néhány dolog, amiért bemegyünk, mindig forró, ropogós és illatos.
Vannak azután régiségboltok -- a kedvencünk két öreg nénié, akik egy héten csak három nap tartanak nyitva, akkor is csak pár órát. Imádnivalóak, még Zsebit is jó szemmel nézik a csupa üveg, csupa porcelán boltban.
És van a Party Party, lila homlokzatával, ahol elképesztő a születésnapi lapok, lufik, csomagolók, plüss állatkák választéka.
Extra elegáns és méregdrága butikok érik egymást, és itt van persze a Bayley and Sage csemegebolt, ahol még téliszalámi is van, meg grillezett padlizsán, cukkini, paprika, gomba és articsóka, fetéval töltött csilipaprika, antipasti saláták, tintahal-saláta, ínycsiklandozó sajtok, sonkák, felvágottak és friss torták és gyümölcsök ... nyáron itt szedjük össze a piknikhez valót, isteni.
Vannak persze éttermek is... a Cafe Rouge kedves, gyerekbarát és kényelmes ...a Giraffe is jó gyerekekkel... van a sarkon, átellenben a Barclays-al egy nagyon decens, kicsit keleties beütésű kávézó, ami elfoglalja a járda felét. De kávézni mi mostanában legjobban a Costa-ban szeretünk ... újak a bútorok, a hátsó részben van egy isteni, süppedős, hatalmas, L alakú bőrkanapé, ahol múltkor Zsebi át akart mászni rajtam, és kiverte a kezemből a teáspoharat... már alig langyos volt, de jól beterítette a ruhámat. Sajnálkozás helyett kajánul és kméletlen őszinteséggel közölte: "Most már kutyakaka is van (ie a cipőmről) a teádban!
Rayford. We are doomed.

Húsvét

Húsvét vasárnap, és esik a hó Londonban. Igazi Holle anyós hóesés, óriási pelyhek, de nem marad meg. Furcsa. Egész télen egy szem hó sem volt. Ígérgették egyszer-kétszer, de nem lett belőle semmi. Most viszont annyira esett, és olyan vizes lett tőle minden odakint, hogy áthelyeztük a házba a kertből a húsvéti tojás keresést. A csokitojások csomagolása nem bírta volna a pocsolyákat, legalábbis Csabi szerint. Mindenesetre az extrém időjárás kellőképpen megzavarta a legifjabb családtag agyát, és déltájt deklarálta, hogy itt van a Karácsony, és este majd jönnek az ajándékok is...
Én ezek után belevágtam a cipóban sült sonka projektbe .... soha életemben nem csináltam még, ráadásul nálunk vagy öt-hat éve a férjem főz, de most hirtelen felindulásból nekiveselkedtem. De hamarosan teljes kudarcba fulladt a dolog: az élesztő nem csinált semmit, ami nem nagy csoda, merthogy a szavatossága 2005-ben lejárt. A közelben nyitvatartó egyetlen kis indiai boltban meg csak sütőpor volt. Talán jövőre.
Délután szakadt az eső, baromi hideg volt, és fújt a szél, úgyhogy az uszoda maradt a gyermekszórakoztatásra legalkalmasabb program ... Zsebin kitört a második dackorszak, de olyan helyeseket mond, hogy a dühkitörések rendszeresen nevetőgörcsbe fulladnak. "Ne verekedj", mondom. A válasz: "Én csak gyorsan simogatlak." Vagy "ne köpködj'". Erre: "Csak juice-t teszek a csíkedre." Hallatlan.
.

Alan 2

Alan visszajött. Itt ül mellettem, vagy öt méterre. Dolgozik szépen. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. És az is. Szerencsére nem sorakoznak az asztalánál érdeklődő-gratuláló-kíváncsiskodó-tolakodó tömegek. Good to see you back, többnyire ennyit mond mindenki, amikor először meglátja, és így van ez rendjén.
De csak attól, hogy itt van megint, teszi a dolgát, mindenkinek felderül a napja. Olyan jó, hogy itt ül, és többé-kevésbé ott folytatja, ahol négy éve abbahagyta. Pont olyan, mint volt, szerény, halk szavú, kedves. Az egyetlen "Celebrity friend" akit meg tudtam említeni a középiskolában, ahol egy napig tanítottam. Nem celebrity persze, szerencsére.

Állati

Wimbledon Hill tetején, a legdrágább, legelitebb negyedben, a hatalmas, szélfútta, télen-nyáron zöld Common tőszomszédságában áll a Kőoroszlánhoz címzett álltorvosi rendelő. Gyönyörű, nagy épület, a szomszédaihoz hasonlóan kb 2 millió fontot kérnének érte. Csak a múlt hétvégén értettem meg, mitől megy ilyen jól a wimbledoni állatorvosoknak.
Non barátainál töltötte a szombatot. Nagy ház, nagy család, három macska.. az egyik már öregecske, őt pszichés problémákkal kezelik. Hetente kétszer jár az állatorvoshoz mentálhigiénés karbantartásra ... állítólag attól lett beteg, hogy túl sok élő egeret és szarkát fogyasztott.
Hogy miben nyilvánul meg a macska betegsége? Non csak annyit tapasztalt belőle, hogy a családi ebéd közepén a szekrény tetejéről a cica hatalmas ugrással belevetette magát a mártásos csészébe ... fröcsögött a forró szósz, szerencsére mindenki ép bőrrel megúszta. A családfő ezután az állatorvostól kapott instrukció szerint négyszemközti beszélgetésen intette meg a cicát.
A másik macska mentálisan rendben, vele más baj van: ínybetegség miatt kihullott minden foga. De nem kell neki szenvednie: ezer fontért természetes anyagokból készült műfogsort kapott.
A harmadik cicának egy sajnálatos baleset következtében le kellett vágni az egyik lábát ... de ő is kapott protézist, amit remekül megtanult használni.
A családhoz tartozik még egy minimum hattagú rókacsalád ... minden ételmaradékot kitesznek nekik a kertbe, nem csoda, hogy imádják a házat ...

No smoking

Zsebi imádja a táblákat. Sokat felismer, mindegyikre rákérdez, nagy kedvence a dohányozni tilos. De nagyon élvezi a betűket is: ott a kicsi Oscar, kiált fel nagy örömmel a kis o betű láttán ... az ott az enyém, jelenti be büszkén, ha D-t lát.
No de visszakanyarodva a dohányzásra .. a múlt heti budapesti látogatás ismét megdöbbentően füstös élmény volt. A busz- és villamosmegállókban várakozók felének lóg a szájából a cigaretta. Büszkén, agresszívan, nagy mellénnyel, pofátlanul füstölnek a magyarok, férfiak, nők, fiatalok, idősek... Szégyenkezésnek, visszahúzódásnak semmi jele. Mintha istenadta joguk lenne belefüstölni mások életébe mindenhol ... éttermekben, gyógyfürdőkben, operában, műjégen, még a csendes mátrai síparadicsomban is.
Miért tolerálja ezt a bűntettet szótlanul Magyarországon a nemdohányzók népes tábora? Merthogy nem istenadta jog. Undorító, mérgező szokás .. amitől a nemdohányzók jogos védelemre szorulnak. És máshol meg is kapják: Nyugat-Európában a dohányzás erősen visszaszorulóban van ... merthogy a közterületek túlnyomó többségén nem tolerálja a társadalom, és persze törvény is tiltja. Angliában most arról van szó, hogy az utcán is betiltják... . Buszmegállóban már lassan egy éve tilos, éttermekről nem is beszélve.
Lehet okoskodni a dohányipar által adó formájában az államkasszába befizetett hatalmas összegről .. ami eltörpül a még hatalmasabb összeg mellett, amibe a dohányzás- és passzív dohányzás okozta betegségek gyógyítása kerül a társadalombiztosításnak. És ha nem füstölnek úton-útfélen az ember képébe, nemcsak egészségesebb, hanem talán jobb kedvű is lesz a magyar. "Végre egy mama, aki mosolyog", kiáltott rám és két gyermekemre őszinte meglepetéssel a Deák téri aluljáróban ál-Disney DVD-ket áruló jó ember ... 5 nap intenziv budapesti program során rengeteg embert láttam ... és teljességgel elhittem neki.
Tiszta levegőben nagyobb élvezet élni, enni és szórakozni, sőt, a No smoking tábla a nyugat-európai tapasztalat szerint pozitív hatást gyakorol az étternek, pubok, stb forgalmára és profitjára is ... Előre, magyar éttermek... bátran ki kell tenni a Nemdohányzó táblát! Nem fogják megbánni.. és szóljanak nekem, csak oda megyünk!
A közvélemény-formálás rafinált dolog .. de csak a szomszédba kell menni pozitív tapasztalatért. Kedvenc osztrák sífalunkban másfél éve még minden étteremben vágni lehetett a füstöt.. most újévkor gyakorlatilag 100 százalékos volt a füstmentesség. Nem tudom, hogy történt az attitűd-váltás, de az biztos, hogy gyors és határozott volt. Pedig Ausztriában még nem tiltja törvény a közterületi dohányzást... de úgy sejtem, hamarosan fogja.

Nishke és Kólia

Óvoda-ügyben nálunk nagy változások vannak. Nemrégiben megjelent Nishke. Zsebi bizalmasan bevallotta egy este, elalvás előtt, még Karácsony-tájt, hogy nagyon szereti. Nishhe igazi neve Annushka. Hároméves kislány, akivel Zsebi azóta is kézenfogva sétálgat fel-alá az oviban. "Jaj, de helyesek," - sóhajtott fel a napokban az egyik ovónéni. Az ifjú pár meghallotta, riadtan szaladtak szét .. de pár perc múlva már megint együtt voltak.

Egyelőre nem sok mindent tudunk Nishke-ről... leginkább csak annyit, hogy lány, csak szerdán jár az oviba, és már ihat kóliát. Ez utóbbi Zsebi magánvéleménye. A kólia nálunk a Cola gyerekszájon. A mi háztartásunkba cola és rokonai legfeljebb sátoros ünnepeken, értsd Noni hírhedett Téli Olimpiával (lépcsőszánkózás és társai) összekötött Karácsonyi party-jain jöhetnek be. Úgyhogy Zsebi igazából csak kb egy éve, egy Swiss repülőn fedezte fel... azóta két kategória van az agyában a hozzá hasonló méretű emberekről: a nagyobbak és okosabbak, akik már ihatnak kóliát, és a picik, akik még nem. A Coca Cola, mint yardstick.

Az óvodai újoncok nevének megfejtése egyébként napokig izgalomban tartja az egész családot. Egyszer pl felbukkant egy "Moszkön", belőle idővel "Oscar" lett. "Banana" igazi neve Alana, és így tovább.

Noni is szárnyal a WHS-ben. És mostanában már pénzt is keres: eladta a könyvtáros néninek ez egyik könyvét, amiból két példányt kapott Karácsonyra, hat fontért. Ügyes.

Follow me, my feathery friends

Az újév alkalmából megosztom veletek legjobb londoni utazási tippemet:

1. Használjátok a London City repülőteret. Könnyen megközelíthető metróval -- A Bank station-től DLR megy, nagyon szép, látványos útvonalon, lehet a Dockland csatornáin horgonyzó yachtokat nézegetni. De a City fő előnye, hogy Heathrow-hoz képest maga a paradicsom. Kicsi. Nagyon kicsi. Nincsenek áttekinthetetlen, kusza sorok, nincs tömeg, nincs stressz. Öt perc alatt a kapunál vagy.

2. Pestre nem megy járat közvetlenül, de az Austrian repül Bécsbe, a Swiss Zürichen es Bázelen keresztül Pestre. Zürichbe gyakorlatilag kétóránként mennek gépek. Ha nincs gyors csatlakozás Pestre, menjetek be Zürich belvárosába: a reptéren ott a vasút, 10 perc múlva a város közepén vagy. Két óra bőven elég, nagyon kellemes, autómentes belváros, fel a hegyre, le a hegyről, csinos boltok, utcai raklett- és virsli árusok... Mi rendszeresen csináljuk, két gyerekkel, ha ha van legalább két és fél óra az átszállásra, már nem kell rohanni, nagyon ajánlom mindenkinek. Legutóbb még egy kakukkosórát is vettünk.. Olyan, mintha egy plusz mini városlátogatást belecsomagolnánk a budapesti vizitbe.

3. A jegy átlagban ugyanannyi, mint közvetlenül repülni a Heathrow-i pokolból. Az átszállásos verzió miatt az ember több mérföldet kap ... És a Lufthansa Miles and More hitelkártyával kombinálva gyorsan összejönnek az ingyenjegyek is.